Elnyeli majd a napot

Novella

Elnyeli majd a Napot

Trish belefeledkezve simított a fekete tincsek közé, beszívta a jázminillatot, és végignézett az előtte ülő, karcsú nőn. A kefével óvatosan kibontott egy csomót, aztán végigszántott a derékig érő hajkoronán, a fürtök akár a kígyók, tekergőztek az ujjai közt. A boszorkány-királynő karcsú lábai elővillantak a selyemruha alól. Trish szeretett volna végigsimítani a barna bőrén, érezni a selymességét. A királynő délelőtt mézes tejben fürdött. Miután felemelkedett a kádból, Trish egy puha törölközővel felitatta a nő testről a tejcseppeket, aztán feladta rá a fekete ruhát. A királynő maga helyezte fejére a gyémánttal terhes tiarát, aztán a fésülködőasztal tükrébe pillantott. A szolgálólány visszafogott lélegzettel csodálta királynőjét, mialatt az lassan felemelkedett. Minden mozdulata hatalmat és erőt sugárzott, körülötte felkavarodott a levegő, vibrált a mágiától.

– Tégy rendet! – utasította Trisht a királynő, ő pedig engedelmesen bólintott. Miután a királynő magára hagyta, hogy a Birodalom ügyeit intézze, a lány egyedül maradt a szobában. Odalépett az ágyhoz, lesimította a fehér lepedőt, felrázta és eligazgatta a selyempárnákat. A szoba tömjénfüsttől nehéz levegője elbódította, ezért ablakot nyitott, hogy fényt eresszen be. Útközben átszökkent az egyik márványkockán, amelyről jól tudta, csikorog. Mikor mindezzel végzett, a fésülködőasztal elé állt. Egy süldőlány pislogott vissza rá: alaktalan, formátlan, csupa csont és bőr. Hol volt ő a királynő fenséges megjelenéséhez képest…! Csak egy szürke kisegér, inak és izmok. Csutka hajához illesztett egy briliánst, megforgatta, és a fény ezüstösen megtört az ékszeren. Sóhajtott, és óvatosan visszahelyezte a briliánst a többi közé. Elrendezte a súlyos aranyláncokat és ékköves gyűrűket. Dolga végeztével óvatosan becsukta maga mögött a királynő lakosztályának ajtaját, de még utoljára körbepillantott; a keleti szél meglebbentette a brokátfüggönyöket, a hatalmas hegyekre néző ablakokon. Feltűntek a fenyvesekkel csipkézett bércek, és a szívét elfogta a vágyakozás. Mi lehet azokon a hegyeken túl… Sokszor gondolta, hogy fecskeként végigcikázik az erdőkön, a tenger felé, sőt még messzebb. Élményeket akart gyűjteni, hogy legyen mit felidézni öreg korára. Amikor a királynő szolgálatába lépett, az minden emléket elvette tőle. Trish ritka, tétlen perceiben hiába nyúlt a múlt felé, mintha ködben bolyongana, csak nehéz, fehér üresség vette körül.

Megrázta magát, és leszaladt a konyhába. A szakácsnők már az ebédre készülődtek.  Vastag, hurkás karjaik előbuggyantak a ruháikból, miközben aprították a zöldséget vagy pucolták a szárnyasokat. Teljes némaságban. Senki sem mert mosolyogni. A királynő nem szerette a nevetést. Szigorúan megtiltotta. Akinek az ajka akár csak halványan felfelé kunkorodott, az megnézhette magát. A fehér márványszobrok egyikeként végezte, amelyek a királynő sövénylabirintusában bújtak meg. Asszonyok, lányok, földművesek, daliás hercegek pillantottak maguk elé, halottan, hiába sütött rájuk a nap, vagy koptatta őket az eső, kőtestük örök mozdulatlanságba merevedett.

Trish felemelte az egyik lábas fedelét: gőz csapott az arcába, nehéz illatok – készült Ahab ebédje. Az egyik szakácsnő rosszallva nézett rá, de nem hessegette el. Trishnek mint a királynő szolgálólányának, mindent szabadott. Felnyalábolt egy ölnyi fát, megrakta vele a fűzfavessző kosárkáját, és jókedvű, könnyed léptekkel felkaptatott a nyugati, karcsú torony legtetejébe. A legfelső szobába zárták Ahabot. Megannyi a hidegtől síkos lépcsőfok vitt felfelé, kígyóként tekergődző folyosón, és ezt az utat Trish egy nap többször is megtette. Egyedül hordta fel az élelmet, a fát – más nem léphetett a férfi szobájába, csak ő és a királynő. Mikor megérkezett, kihúzta magát, megvárta, míg újra egyenletes lesz a légzése, közben a kosarat az ajtó elé tette, hogy elrendezhesse a ruháját: kicsit leporolta, majd rövid tincseit a füle mögé simította. Elképzelte, hogy a hajába tűzi a királynő egyik ékét, és úgy látogatja meg Ahabot.

Bekopogott, és nem kapott választ, de Trish már megszokta, hogy a férfi magába fordulva éli tétlen napjait. Belépett a szobába, cipelve a fával megrakott kosarat is. Odabent nyirkos meleg fogadta, Ahab pedig szokott helyén, a kandalló melletti karosszékben üldögélt, a lehető legközelebb húzódva a tűzhöz. Trish egyszer rajtakapta, hogy a férfi egészen a tűz fölé görnyed, és már attól tartott, Ahab megégeti magát.

Trish a kandalló elé térdelt, és jól megrakta fával a tüzet. A lángok éhesen falták a fahasábokat, pattogva csámcsogtak, szikrákat köpve. Trish félve felpillantott az előtte ülő férfira, aki ma még sápadtabbnak tűnt, mint általában. Sötét tekintetében visszacsillant a tűzfény. Fekete hajába túrt, és behunyta a szemét, mire Trish elszégyellte magát, és elkapta a pillantását. Felpattant, és az ablakokhoz rohant, már éppen el akarta húzni a függönyöket, amikor a férfi rászólt:

– Hagyd úgy! – Trish már tudta, hogy Ahab nem szenvedheti a hó látványát. De azért megpróbálkozott…

– Igen ám, de ma odakint melegen süt a nap, és azt szereted…

– Mit nekem ez a bágyadt napfény. Semmi. – Ahab megpróbált felállni, aztán visszarogyott a székébe. Trish ezen mindig elcsodálkozott: Ahab erős, izmos férfinak tűnt, ereje viszont annyi sem akadt, mint egy beteg öregnek. Gyanította, hogy a királynő varázslata lehet a bűnös. Átkot szórt a saját férjére is. – A királynő jókedvében van ma? – kérdezte Ahab.

– Úgy láttam, igen – bólintott Trish, bár jól tudta, a királynő sosincs jókedvében. Közben pakolászásba fogott, az előző esti vacsora tányérját a kosarába tette. Igyekezett elkerülni Ahab tekintetét. A királynő figyelmeztette már rá, ne sokat nézegesse a férfit, mert az megbabonázhatja.

– Hogy megnőttél, te lány – mondta neki a férfi kedveskedve. Trish megmerevedett a mozdulatban, de csak egy lélegzetvételnyi időre, utána kapkodva folytatta a rendrakást. Érezte, hogy arcába szökik a vér.

– Mindjárt kész az ebéded – hadarta, és kimenekült a szobából, az ajtót becsapta maga mögött, majd hátát a hideg fának vetve fellélegzett. Kalapált a szíve, mint egy kisegérnek, aki csak épphogy megmenekült a kígyó elől.

Elindult lefelé a lépcsőn, útközben azonban összetalálkozott a királynővel.

– Fenség – biccentett. A királynő ügyet sem vetett rá, fekete ruha suhogása és édeskés illat kísérte az útját. Trishben rothadt falevelek képe idéződött fel, közben félrehúzódott az asszony útjából. Várt. Hallotta, hogy csapódik az ajtó. Aztán visszaóvakodott a lépcsőkön, hegyezve a fülét. Beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki a szobából, Trish leguggolt a küszöb elé, és lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Nem sokat értett – már épp arra gondolt, hogy visszavonul a konyhába, és munka után néz, amikor a királynő hirtelen megjelent előtte, és elkapta a nyakát.

– Hallgatózunk, hallgatózunk…? – sziszegte, ujjai egy piton erejével tekeredtek Trish nyaka köré. A lány megmerevedett, minden porcikája kővé vált, már azt hitte, a boszorkány elátkozta. Csak a szíve dobolt megveszekedetten a mellkasában, és ebből tudta, még nem varázsolták márványszoborrá.

– Hagyd azt a szegény lányt… – hallotta Ahab hangját Trish, és szíve csordultig telt hálával.

A királynő elengedte, Trish a földre zuhant. A boszorkány egy sötét viharfellegre emlékeztette Trisht, miközben felemelte a kezét, és lekevert egy pofont Ahabnak. Az ékköves gyűrűje felsértette a férfi arcát: a szeme alatt egy hosszú, vérrel teli seb tűnt fel.

– Te ebbe ne szólj bele – harsogta a királynő. – Semmi közöd hozzá! – Odakint villámlott, mint mindig, ha a boszorkány dühöngött.

Ahab elnémult, mintha fájdalom torzította volna el a vonásait, Trish úgy látta, küzd valami ellen. A királynő felé fordult:

– Ne bízz ebben az átkozottban! – mondta neki a nő. – Nem törődik ő veled, sem senkivel. Gonoszabb, akár én vagyok. – Aztán kihúzta magát, és ujjával megfenyegette a lányt. – Még egy ilyen húzás, és nemcsak az emlékeid veszem el!

Trish sarkon fordult, és lerohant a konyhába. Ott bevette magát a kamrába, és elbújt a krumpliszsákok és az almakosarak mellett. A dohos levegő óvón ölelte körbe. Mindig itt rejtőzött el, ha sírnia kellett. Figyelte a bal sarokban a kövér keresztespókot, amint napról napra hízik, és a hálójában összeaszott legyek várják a sorsukat. Ahabot mindig egy ilyen légynek látta. És néha magát is.

Délben ezüsttálcán vitte fel Ahabnak az ebédet. Hallevest, majdnem nyers májat, friss tojással. A királynő csak ezt engedte, hogy egyen. Semmi mást. Trish undorodva nézett végig a fogásokon, pedig olyan régóta hordta fel az ebédet, hogy már nem is emlékezett, mikor kezdett hozzá…

– Trish – suttogta Ahab kedvesen, amikor belépett a szobába. A lány szeme megtelt könnyel, a férfi elé lökte a tálcát, és már rohant is volna kifelé, amikor Ahab hangja megállította. – Nem gondoltál még bele, hogy miért pont téged tűr meg maga mellett a királynő?

Trish megmerevedett, dehogynem, gondolt erre sokszor.  Kisvártatva becsukta az ajtót, és a férfi felé fordult.

– Én tudom rá a választ, és azt is tudom, honnan jöttél. Nem szeretnéd tudni?

– Nem akarok szobor lenni, kérlek, ne szólj hozzám – hadarta, a feje hasogatott, miközben a férfi tekintete szinte keresztüldöfte.

– Pedig szabadok lehetnénk, te meg én – nyögte Ahab, és felállt. Trish úgy megdöbbent, hogy elfelejtett tiltakozni. A férfi szeme alatt ott éktelenkedett a hosszú seb, mint egy karcsú, vörös kígyó. Ahab odalépett, és végigsimított a lány arcán. Trish úgy érezte, a kandalló lángjai közé vetették, és ott perzselődik.

– Nem, nem szabad – motyogta. – Tudom, valami gonosz démon vagy. Érzem most is, hogy megbabonázol.

A férfi kacagott. Trish szíve kihagyott egy ütemet, ilyen szemtelenséget, még hogy nevet! Hogy valaki így merjen dacolni a királynővel…!

– Én démon, hát úgy nézek ki? Olyan gyenge vagyok, mint a kihunyóban lévő parázs. – Ahab megtántorodott, és visszahuppant a karosszékébe. – De ahogy a parázs, még én is lángra kaphatok, és akkor kiszabadítom mindkettőnket. Ez az utolsó esélyem – gyorsan kijavította magát – esélyünk, te lány. Egész eddig ehhez gyűjtöttem erőt, a királynő ma sosem tudja meg, hogy itt jártál. Ennyi varázsom még nekem is maradt. Ha most segítesz, akkor megváltozik az életünk. – Trish állát felszegve a tűzbe pillantott. Dacolt a csábítás ellen. – Elviszlek a hegyeken túlra, megmutatom neked a hazám – duruzsolta a férfi. – Ott annyi a homok, sáfrányszín dűnék, és perzsel a nap, mint az igaz szerelem…

– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte Trish, hangja akarattalan tört elő a torkából. Lelke, mint egy kalitkában rekedt madár, megveszekedetten tiltakozott. De közben mégis szárnyalni vágyott…

– A királynő ellopta bőrömet, sok-sok évvel ezelőtt.

– Hogy? – kérdezte Trish megrökönyödve, a megidézett varázs szakadt ruhaként foszlott le róla. – A bőrödet…?

– Én egy nága vagyok, a királynő minden varázslatát belőlem nyeri, amíg fogva tart. Nála a bőröm, nem tudok visszaváltozni, de ha visszakaphatnám…

Trish sarkon fordult, és kimenekült a szobából. Ügyet sem vetett a férfi kiáltásaira, csak futott lefelé. Egyszer majdnem megcsúszott. Forgott vele a világ. Hát a királynő egy csaló, nem belőle árad a mágia, hanem lopja! Egy tolvaj!

A kastély trónterme ma sokkal kisebbnek tűnt, mint szokott. Máskor Trish úgy érezte, magába nyeli a hatalmas csarnok, hogy a kupola rászakad. A tartóoszlopok faragott arcai könnyezni látszottak. Besüvített a szél, a királynő pedig magányosan ült a pulpitusa tetején.  Ujjbegyeivel a homlokát masszírozta, arca eltorzult. A ruhája a fényben elvesztette sötét lángolását, a nő tartása meggörnyedt, fáradtan ejtette karját ölébe.

Trish elóvakodott, és közben bevallotta magának, amit eddig sosem mert, csak titkon dédelgette az érzést: ő szereti Ahabot. Egész múltját halott-fehér, hideg hómezőként képzelte el, amelyen egyedül ez a tétova szeretet tudott keresztülhatolni. Rájött: nem bírja tovább elviselni, hogy a férfit szenvedni lássa. A keze ökölbe szorult, céltudatosan a keleti szárny felé fordult. Lépteinek visszhangja kísérte csupán és az elhatározás: most az egyszer bátor lesz!

A királynő ajtaja előtt megtorpant. A lakosztály mint kedves ismerőst köszöntötte, ahogy belépett. Trish kutatva térült és fordult, elhaladt az ágy mellett, elfeledkezve a nyikorgó márványlapról, mire az felnyögött, amikor rálépett. Lehajolt, és ujjaival végigtapogatta a márványlapot, megkocogtatta. Körbepislantott, és tekintete megállapodott a kandallóhoz támasztott piszkavason. Különös nyugodtság uralkodott el mozdulatain, ahogy felemelte a szerszámmal a nehéz, hideg követ. Apró, de mély és sötét üreg nyílt meg előtte, a fehér márványpadlón kerek szemnek tűnt, miként riadva mered Trishre. A lány vett egy mély levegőt, és kezét óvatosan bedugta a sötétségbe. Elképzelte, hogy rágcsálóhoz vagy tekergődző százlábúhoz érnek az ujjai. Várta, hogy a királynő berúgja az ajtót… Ehelyett nyirkos, csúszós anyagot tapintott, amelyet aztán lassan kihúzott az üregből. Sárga és sötét pikkelyek villództak a szoba fényében, ahogy Ahab bőre elhagyta a börtönét. Trisht rádöbbent, mit tett, és hirtelen úgy megszorította hideg, szelvényes testével a félelem, akár egy óriáskígyó. Levegőt kapkodva az ajtó felé fordult.

A királynő a küszöbön állt, hajkoronájába őszes tincsek vegyültek, arca megráncosodott.

– Lányom… – suttogta, és kinyújtotta a kezét kérlelőn –, add azt nekem vissza.

Trish megrázta a fejét, és hátrálni kezdett, mert a királynő közeledett, az arcán tekergődző gilisztáknak tűntek a ráncok. Trish felpattant, és átszökkent az ágyon, a királynő lassan, vánszorogva tudta csak követni.

– Trish – kiáltotta –, ezzel mindnyájunkat megölsz! – De ő kijutott a szobából. Ahab ott állt, a folyosó végén, és csak nézte őt, mintha fel akarná falni. Trish rájött, hogy a kígyóbőrt akarja, ezért odafutott, és a férfi kezébe nyomta. Ahab magához szorította a bőrt, és Trish érezte, hogy előtte sosem tapasztalt módon a férfi teste ontja magából a forróságot.

– Hess innen – mondta neki Ahab. – Menj innen, amíg nem szólok, hogy jöhetsz.

A lány bólintott, és félrehúzódott. A kastély várfalához dőlt, és felhevült testének jót tett a sziklákból vájt falak hidege.

– Triiiiiiish! – üvöltött a boszorkány. – Elárultál…! A saját vérem…

Trish lehunyta a szemét, mintha ezzel képes lenne kívül rekeszteni a félelemtől átitatott üvöltéseket. De az önként vállalt vakságon is keresztülszűrődtek a furcsa hangok és a meleg. Fel kellett pillantania.

Lángvirágok nyíltak a folyosón, és egy hatalmas kígyó fürdött bennük, Ahab eltűnt, mintha sosem létezett volna. A kígyó nehéz teste könnyedén siklott a márványpadlón, nyelvét ki-kinyújtva, hideg hüllőszeme számítón szűkült össze. Trish fuldoklott a forróságban. Kesernyés füstszag szállt a folyosón, mert a faliszőnyegek lángra kaptak. A kígyó eltűnt a boszorkány lakosztályában, már csak farkának karcsú vége látszott ki, aztán az is a vörös lángok közé veszett.

Egy sikítás hasított végig a palota csöndjén – de senki sem sietett a gonosz boszorkány segítségére. Néhány szolgálót ugyan látott Trish, félve és idegesen, de aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy jöttek, el is nyelte őket a folyosón gomolygó füstfelhő. A tűz lassan lenyugodott és visszahúzódott, mint egy jóllakott ragadozó, elcsendesedett. Trish a királynő lakosztályához óvakodott, és benézett az ajtón. A hatalmas nága összetekeredve feküdt a baldachinos ágyon – hasa kövéren dagadt, mintha vemhes lenne. Trish a szája elé kapta a kezét, hogy ne kiáltson. A kígyó gyomra meg-megremegett, mintha valaki belülről kaparná a falát. A nága felé kapta ék alakú fejét, mire Trish mégis felsikított. Bevágta az ajtót. A félelem örvényként rántotta magával, nehéz és sötét brokátfüggönyként temette maga alá. Talán elájult, talán meghalt. Mind mélyebbre zuhant a múltjában, miközben emlékeit homokszemekként kapta vissza.

Kislányként játszik a kastélyban, mindenki fél tőle. Anyja napról napra hatalmasabb, erős varázslóvá válik, és úgy lesz mind szívtelenebb és könyörtelenebb. Aztán egy nap meglesi, ahogy anyja az ember Ahabon lovagol, meztelenül, a baldachinos ágy közepén, zilálva, a gyönyörtől eltorzult arccal…  És az átok, amelyet anyja büntetésként szór rá, hogy felejtsen el mindent, mert ahogy mondja Ahab: – „A túl korán megszerzett tudás veszélyes…”

Trish a földön tért magához, a fogai összekoccantak, kintről a telihold fénye sütött az arcára. Anyja szeretete is olyan volt, akár ez a fény – gondolta Trish –, túlvilági és minden melengető érzéstől mentes. Csak bágyadt, szűrt ragyogás az éjszaka sötétjében. Feltápászkodott, és kilesett az ablakon: jól látta a holdverte kertet, és hogy a sövénylabirintusban emberek bolyonganak. Anyja meghalt, és az átkai is vele enyésztek, a szobrok feléledtek a kertben, és megpróbáltak kikeveredni a mágikus útvesztőből, amely azonban kígyó módjára tekergődzve sosem engedte ki őket bendőjéből. 

Trish beóvakodott a szobába, odabent Ahab feküdt az ágyon, meztelenül. Emberi testén nem látszott, hogy épp az imént falt fel egy asszonyt. Ahogy megérezte Trish közelségét, a férfi felült, és maga elé emelte a takarót. Ez a szokatlan figyelmesség meglepte a lányt. Rettegett, mégis meg kellett kérdeznie…

– Akkor engem is felfalsz, mint anyámat?

Ahab szokatlanul gyengéden válaszolt.

– Dehogy fallak… – mondta. Trish közelebb óvakodott, szemérmesen lesütött szemel. Majd leült az ágyra, és a férfihoz húzódott. Az kissé remegett, testén az inak reszkettek a kimerültségtől. Talán az, hogy évek óta embertestbe zárva kellett élnie, elvette az erejét, töprengett Trish.

–  Tehetek érted valamit? – kérdezte, és végigsimított a férfi arcán. A kígyóbőr a férfi alatt fénylett, Ahab a testével védte.

Ahab közelebb hajolt, és suttogva mondta:

– Ezt nem szabad, mert én… – Elgondolkozott. De Trish tudta, mit akar a másik mondani. Jól tudta, hogy milyen szálak fűzik őket egymáshoz. És azt is, milyen fájdalmat okoz azzal, amit tenni készül… Baljával megmarkolta a bőrt. Ahab hitetlenkedve kapott utána, látszott a mozdulatán, hogy nem akarja bántani a lányt, csak finoman lefejteni a kezét az anyagról, közben észre sem vette, ahogy Trish jobbjával a piszkavas után nyúl. Ahab felüvöltött, ahogy a piszkavas keresztüldöfte a vállát, és hátratántorodott. Trish elérte, amit akart. Nem szerette volna Ahabot súlyosan megsebesíteni, tudta, akkor haszontalan lenne a kígyóbőr. Ragacsos vér fröccsent a szemébe, de nem bánta, az arcát a kígyóbőrbe temette, és beszívta a rothadáshoz hasonlatos, édeskés illatot.

– Most már az enyém, igen, az enyém! – suttogta, és hosszú idő után először mosolygott élő ember a királyságban. A labirintusban bolyongó emberek Trish egy csapongó kívánságának engedelmeskedve újra szoborrá merevedtek.

Trish nem követte el azt a hibát, amelyet az anyja. Saját kezével szabta a kígyóbőrt a selyemruha belsejébe, és aztán mindig ezt az ébensötét estélyit hordta, csak ritkán vette le, ha tisztítani kellett. Ahabnak hatalmas kínokat okozott ezzel, de aztán a férfi elcsendesedett, és hetekig nem szólt hozzá. Trish mindenféle csemegét hozatott neki keletről, nem akarta úgy kínozni, ahogy az anyja.  Porhanyós nyulat süttetett, és maga vitte fel Ahabnak. Lerakta a tálcát a férfi elé, aki a tűz mellett üldögélt unottan. Trish lehajolt, megrakta a kandallót, és betakarta Ahabot egy hatalmas pokróccal. Aztán csókot lehelt a sebes arcára, oda, ahol az anyja felpofozta.  Ahab elhúzódott, teste beteges hideget sugárzott.

– Ugyan, apám – mondta –, nem akarom, hogy megfázz. – Eligazgatta a puha anyagot a férfin, és meggyőződött róla, hogy a szobában olyan meleg van, amennyire csak lehet. – Majd nemsokára leköltözöl, az én lakosztályom mellé, ott sokkal nagyobb a kandalló, és terpeszkedik egy hatalmas vaskályha is a szobában. Biztos szeretnéd.

A férfi nem nézett fel rá. Trish elfordult, hogy kimenjen, az ajtóba azonban férfi könyörgő hangja megállította.

– Kérlek, Trish. Lányom… – Felköhögött, mintha ez a szó égetné a torkát, akárha parazsat nyelt volna. – Túl nagy az ára a mágiának. Minden szépség csak illúzió, közben minden jót kiszív belőled, még a csontjaidból is, ez hideg, embertől idegen varázslat. Engedj haza, míg nem késő, és míg a szíved nem válik kővé. Nem való a mágia gyenge embereknek.

Trish az apjához lépett, és lehajolt, újabb gyengéd csókot hintve a férfi homlokára, amely hideg verítékben fürdött.

–  De hát apám, én nem is vagyok ember, félig belőled vétettem. – A férfi tekintete elsötétült, majd a tűz felé fordult. Aznap nem is szólt többet.

Trish pedig belépett anyja szobájába, amely most már az övé volt. Felemelte a sötét ékkövekkel kirakott tiarát, eligazgatta hajkoronájában, és a tükörben nézegette magát. A vörös, érzéki ajkát, végigtapintott dús mellén. Sűrű szempilláit kifestette, majd ujjaival végigszántott a kígyó módra tekergődző fürtjein, amelyek nem varázslattól elevenedtek meg, hanem maguktól; az apja öröksége fűtötte, minden porcikáját átitatta a tilalmas mágia. A tükörbe pillantott, az örvénylett és a jövendőt mutatta neki. Nemsokára egy új, hatalmas boszorkány-királynő emelkedik magasra, olyan hatalmassá válik, hogy az egész világra árnyékot vet, örökös napfogyatkozásként. És Trish tudta, hogy ő lesz a kígyó, amely majd elnyeli a Napot, ahogy egykoron megjövendölték.