Mi az, vagy ki az az eszképista...?

Kaptam visszajelzést emailben, aminek nagyon örülök, és felmerült, hogy talán nem tiszta, mit értek ez alatt a fogalom alatt. Bennem meg felmerült, hogy nem a hivatalos jelentését használom talán, illetve elgondolkoztam azon is, hogy mit jelent számomra a szó, és miért választottam egy ilyen fura főnevet a blog címeként, miért nem lett ez valami szerzői blog, énblog vagy stb. Egyáltalán nem szeszélyből vagy sznobériából neveztem el így a blogot.  Nagyon személyes okai vannak. Mindegyik kérdésre hoztam választ, ha érdekel, olvashatod is... Ez most kivételesen hosszú lesz, bocsánat előre is.



Szóval az imádott Bakos Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára szerint, az eszképizmus nem más, mint az elidegenedés egy formája, törekvés a társadalmi valóságtól való elszakadásra. (Angolból eredő szó.)
Remek, itt már csírájában benne van a lényeg, elidegenedés, és törekvés a valóságtól való elszakadásra. 

Az angolban létezik az escapist szó, amit szerintem eszképistának lehet fordítani. Ha megnézzük a szótár definícióját, akkor szabadfordításban az eszképista olyasvalaki, aki menekül a valóság elől, oly módon, hogy mindenféle fantáziaszülte világokba vonul vissza. Az angol szótár példamondata egy olyan személyt említ, aki romantikus regényeket olvas (romance novel) egész álló nap, hogy unalmas, szürke életétől elfordulhasson. Hát ez nem túl hízelgő, de mit csináljak, ha sokszor velem is ez a helyzet...

Mondhatnánk, hogy okés, de szigorú értelemben ez csak a fikciós történetekre vonatkozik, tehát egy életrajz, vagy mondjuk egy történelmi regény az már nem fantáziaszülte történet, tehát olyankor az ember nem fordul el a valóság elől. Az én válaszom az, hogy szerintem de, részben igen. 

Julien Barnes regénye jó példa rá, az életrajzírók hogy torzították el Flaubert életrajzát, nem is biztos, sőt, biztos nem szándékos okokból. Csak amikor megírták az életrajzát ennek a mitikus írózseninek, akkor a saját szűrőjükön keresztül válogattak pl. a magánlevelezésekből, naplótöredékekből. És a végeredmény szükségszerűen szubjektív lett. Julien Barnes regénye, a Flaubert papagája egy elkeseredett kísérlet, hogy a regényben szereplő irodalomtudós mind közelebb jusson, mind jobban megértse Flaubert történetét, igazságát, annak igaz valóját, ennek a jelképe pedig az a kitömött papagáj lesz, amely állítólag Falubert íróasztalán állt. A regény végére kiderül, hogy nem lehet megtalálni ezt a papagájt, ahogy magát az igazságot sem Flaubert-ről, hiába szentelte neki az egész munkásságát az irodalomprof. 

Íme egy példa, hogy értelmezték Flaubert életét, hogy értelmeződik különbözőfélképpen, különböző szűrökön ugyanaz az életesemény. 
A regény több idővonalat tartalmaz Flaubert-életéről, az első idézetet a hivatalos irodalomkritika által kanonizáltból és jóváhagyottból pötyögöm ide:
"1844
Az első epilepsziás roham véget vet  Gaustave Párizsban folytatott jogi tanulmányainak, és a család új, croisset-i otthonához köti. A jogi stúdiumok feladása azonban nem sok fájdalmat okoz neki, és mivel a "fogság" az író életmódhoz szükséges magányt és állandóságot egyaránt meghozza, a roham hosszú távon jótékony hatásúnak bizonyul."

A Flaubert-megszállott irodalomprof verziója ugyanerről a második, nem hivatalos idővonalból:
"A párizsi jogi fakultás közzéteszi az első évek vizsgaeredményeit. A vizsgáztatók vörös és fekete golyók segítségével fejezik ki a véleményüket. Gustave két vörös és két fekete golyót kap, és így megbukik. "

Hát, akkor lehet-e igazság? Vagy csak saját fejben lejátszódó történeteket kaphatunk, még akkor is, ha egy történelmi regényt, életrajzot olvasunk? 

Ez valami hasonló, mint Babits a Lírikus epilógjának konklúziója.
Inkább  beidézem az egész verset:


"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa."

Minden író, legyen az fiction vagy non-fiction író, egy kis vak dió, a vágy, hogy leírok valamit, és az úgy átmegy az olvasónak, ahogy szeretném, elérhetetlen. Ez szinte evidencia. Persze lehet próbálkozni a lehető legjobb eredmény elérése érdekében, vannak erre írástechnikai trükkök és praktikák, de az olvasó ezt magának fogja, a saját fantáziavilágában felépíteni, önmaga szűrőjén átmosni. Megkonstruálni. Mit fog fel a szövegből, mit ért meg, és a többi. De ugyanez igaz az író oldaláról is! Hisz Babits az egész világot kívánta versbe venni, úgy, ahogy van! A Levelek Írisz koszorújából című verseskötetében fokozatosan döbben rá, hogy ez kivitelezhetetlen, és a kötet végpontja a Lírikus epilógja című vers, amikor is rájön, kimondja, sőt kifakad, hogy ez a törekvés eleve kudarcra ítéltetett.  

Vak diók vagyunk mindnyájan, csak a vágy marad, hogy "bűvös körünk"ből kitörjünk, de nincs rá mód, legalábbis Babits szerint. Meg szerintem se.

Ez a hosszú kitérő azért kellett, hogy miért gondolom, hogy mindenféle írós, olvasós tevékenység valahol a valóságtól való elfordulás egy formája. Aki olvas, és szeret olvasni, egy kicsit eszképista. Vannak ennek fokozatai. Egészséges mértékben egy jó könyv kikapcsol, eltereli a problémák elől a figyelmed, és a többi. Nem is ütöm rá senkire ezt az eszképista billogot, sokan trének is tartják, molyon találkoztam egy nagyon magabiztos véleménnyel, miszerint ez a fajta szövegekbe való menekülés  szánalmas. Ez is egy vélemény. (Azon is csodálkoztam mindig, ha egy irodalomprofot vagy irodalomtanárt nem "hat" meg a szöveg mondanivalója, hanem csak szövegszinten kezeli, teljesen le tudja választani magáról. Mintha az ő életére ez nem lehetne érvényes... Lehet azt látni abból, ahogy előad. De ez más kérdés. Vannak, akik századszorra is képesek átélni és átélhetővé tenni Gatsby tragédiáját, és szerintem ők a jó tanárok.)

Az én esetemben viszont nem ölt egészséges méreteket az eszképizmus. Öt-hatéves koromban kezdődött, amikor anyukám egy időre leadott a nagymamámhoz, míg egyezkedtek apukámmal, mi is legyen a sorsom. A mama pedig elkezdett meséket felolvasni nekem, egész addig nem olvastak fel nekem mesét, csak tévében láttam. És ez valami egészen fantasztikus és új élmény volt. Emlékszem, a Bambit ezerszer felolvastattam, aztán már kívülről tudtam, mai fejjel már tudom, hogy ez volt az én kis irodalomterápiám. Éjjel pedig, amikor féltem a sötétben, rájöttem, hogy tulajdonképpen önmagamnak is kitalálhatok történeteket. Hatévesen fejben írtam életem első fanfictionjeit, csak még nem tudjam, hogy így hívják. Aztán elkerültem apuhoz, a mesélés megszűnt, de én fejben tovább írtam. Az a fura, hogy azt hittem, ezt sokan csinálják, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Apu vagy anyu a saját bevallása szerint sosem talált ki történeteket. A másik dolog pedig, sosem képzeltem bele magam  egyik történetembe sem. Ezért sem tudom megérteni a Mary Sue jelenséget. Persze, biztos ki lehetne elemezgetni, hogy melyik karakter melyik énrészem, vagy mi, de önmagamat sosem képzeltem bele. Először nagyon ártatlan meséket írtam, állatos, dinós meg mindenfélét, aztán ahogy apuval egyre nehezebbé vált az élet, egyre komorabb történeteket kreáltam. Volt idő, hogy leírtam őket. Aztán amikor megismertem a Merengőt, egész komolyan kiírtam magamból pár ilyen sztorit, egy ideig olvashatóak voltak, azonban mára megsemmisítettem őket. Minden történet olyan, mint a buddhista szerzetesek homokmandalái, szóval nem kár értük. Aki ismeri a homokmandalákat, úgyis tudja, miről beszélek.
De hogy minden reggel képes legyek ránézni a KMK-oldalára, kerültek-e már fel új borítók, vagy hogy a hangulati életem jelentősen befolyásolja, tudtam-e olvasni aznap, az szerintem nem normális. Ahogy az sem, hogy minden nap írok valamennyit, az elmúlt egy évben inkább fejben, max. egy-két jegyzet valahol, eldugva, de mostanában van megint egy Word-doksim, és igen, ezt azért csinálom, mert így elviselhetőbb a valóságom. Anyu is megkérdezte minap, amikor Viberen beszéltünk, hogy na, most biztos írsz valamit, mostanában jobb a kedved. Igen, anyu, igen, eltaláltad.

De miért kell ez az egész sznob kifejezés, hogy eszképista vagyok, miért nem mondom, hogy egyszerűen kreatívkodom, kreatív vagyok, írok, szerzősködöm, vagy egyszerűen mentális önkielégítek (mivel sokszor csak önmagamnak írok, szóval fúúj) miért nem vállalom fel ezt a szánalmasságot?  
Azért mert számomra mostanra az a szó, hogy író, fájdalmasan kiürült, megváltozott, ma már mindenki író lehet, akinek vagy egy Wordje. Szóval én nem szeretnék író lenni, mert én pl. nem vágyom Könyvbemutatóra menni, meg ilyesmi (Tényleg nem, számomra az maga lenne a pokol, jesszus, ott emberekkel kellene kedvesnek lenni, tuti nem menne :P). Meg tudom, hogy sosem leszek Flaubert  meg Babits. Igen, ők írók. Én nem.  Szoktam mondani, hogy én nem vagyok író, nem vagyok szerző, nem vagyok mesélő sem, én csak egy original slasher vagyok.  JA, nem, az sem. Szóval én nem vagyok semmi, csak egy kis eszképista, aki fejben megelevenedő történetekbe menekül, legyenek azok sajátok, vagy máséi.